Telitalálat.
Az ismert tévés újságíró, Bombera Krisztina anyák napja alkalmából egy villámgyorsan népszerűvé váló posztot tett közzé, amely – nem túlzás – vélhetően magyar nők millióinak valóságával találkozik.
Írását változtatás nélkül idézzük alább:
Amikor 18 éve fiam született, médiaérdeklődés övezte, fiatal tévés voltam akkor. A rólunk készült cikkek többségétől valahogy élénk szorongást kaptam, hamar rájöttem az okára: sok cikk olyan képet festett rólam, mintha mindent lenyűgözően tökéletesen csinálnék.
A babám vidám, könnyeden működő ellátása mellett máris dolgozom vékony alakom visszanyerésén, nem hanyagolok el sem lakást, sem háztartást, még képzem is magam a szabadidőmben, így csinálják ezt a szupernők!
Rettenetesen éreztem magam ettől a hamis képtől. Egyfelől azért, mert sosem mondtam ilyeneket, egyáltalán nem csináltam mindent tökéletesen, sőt, egy csomó mindent, amit írtak, egyáltalán nem is csináltam. Tornázás, önképzés, főzögetés fel sem merült, és semmi nem ment „könnyeden”!
Sokat sírtam különféle aggodalmaktól, kialvatlanul, délig pizsamában, kócos hajjal próbáltam magam utolérni, mint teljesen normális, átlagos kismamák milliói a világon.
Azért is zavartak a szupernős cikkek, mert féltem, hogy más anyákat egy kamu szupernős „imidzs” nem inspirál, hanem összetör, hisz mindez az olvasó saját tökéletlenségére világít rá: másnak minden mennyivel jobban megy….
A nagyon nem szupernős, vagyis hús-vér, normális kismama helyzetemet azért festette pár cikk mégis buktatóktól mentesre, mert úgy érezték, jobban „eladható,” „jobban mutat az újságban” egy szupernő közszereplő, mint egy olyan, aki délig pizsamában van kócos hajjal, szorong egy csomó dolgon kialvatlanul, és botladozva próbálja magát utolérni.
A valóság akkoriban még sok helyen nem volt újságcikkekbe való… tisztelet a kivételnek. Pár ilyen élmény után visszavonultam a cikkektől jó időre és később nagyon igyekeztem odafigyelni, hogy kamu szupernőt senki ne faragjon belőlem többé.
Aztán egy nap magam is átéltem, milyen érzés az, ha az ember mások tökéletességéről olvas az újságban. Babasétáltatás közben az újságosnál vettem egy lapot, a címlapon egy nagyon helyes, szintén fiatal anya kolléganőm, nagyjából egyszerre szültünk. Máris olvashattam, hogy milyen lenyűgözően tökéletesen csinál mindent: istenien néz ki, a baba mellett vidáman tornázik, takarít, főz, mos, vasal, még képzi is magát!
Emlékszem az érzésre, ahogy azonnal összetörtem: ő miért csinál minden jobban, mint én? Miért vagyok ilyen gyenge, ügyetlen, türelmetlen és inkompetens hozzá képest? Azonnal felhívtam hát, hogy segítsen.
Keserűen nevetve válaszolt, de a válasza tényleg segített: délután volt ekkor, ő még pizsamában, kócos hajjal, úszó lakással, épp kaját rendelt, hiszen nem főz, és mozdulni sem tud, nemhogy tornázni, mondta, a még sajgó tagjaitól. És sosem mondta az újságírónak, tette hozzá, hogy minden isteni. A címlapfotó pedig archív, a szülés előtti időkből.
Megdöbbentem, hogy még én magam is elhittem, amit az újságban olvastam és azonnal szorongásom lett tőle. Mit gondolhat hát az, aki nem tudja felhívni a címlaplányokat a kérdéssel, hogy figyu, neked tényleg hibátlanul megy minden, vagy olyan csak a mesében van?!
Olyan erős élmény volt ez számomra, hogy azóta a saját harmóniámra és másokéra is igyekszem vigyázni azzal, hogy harcolok a tökéletesség látszata ellen. A saját életemben teljesen leszámoltam a tökéletességre törekvéssel, minden területen, és sokkal boldogabb, szabadabb ember vagyok.
Vagyok, aki vagyok. Igyekszem a magam erejéből és a magam tudásával sokminden tőlem telhetőt megtenni – de nem szorongok azon, hogy „kevés vagyok” és soha nem nyomasztanak másoknak sem a valós, sem a látszat eredményei és sikerei. A gyerekeimtől sem várok olyat, ami a saját tudásukon és a tisztességes erőfeszítéseiken túlmutatna. Ők is azok, akik. Boldog, szabad gyerekek.
Nem többek és nem kevesebbek ennél. Amikor iskolába kezdtek járni, azt kértem tőlük, soha ne legyen kitűnő a bizonyítványuk. Ezt többnyire be is tartották 😄
Mégsem aggódom sem a tanulási szokásaikon, sem a jövőjükön. Megtesznek minden tőlük telhetőt, a legjobb tudásuk szerint. És ez nekem elég. A szüleiktől is ezt látják.
A makulátlanságra törekvés elszívja az erőt a boldogság és a szabadság elől, a töltődés és a szeretet elől. Az életben Igazán Fontos dolgok és érzések rovására megy… Mindazokat az energiákat hátráltatja, amire például anyaként az embernek a legtöbb szüksége van.
Amikor én fiatal anya voltam, mi, közszereplők, még magazinokban villogtunk, profi fotósok gyönyörű, retusált képeivel. Ma viszont már mindenki címlaplány. A közösségi média felületein a legszebb énünket mutatjuk kívülről-belülről, a tökéletesség látszata mintha kötelezővé vált volna mindenki számára -tisztelet a kivételnek.
Én is a sikereimet és a legjobb fotóimat szoktam posztolni, nem mondhatom magamról, hogy a kivételek közé tartozom. Ártunk ezzel egymásnak is, magunknak is. A tökéletesség látszatával is, de az arra való őszinte törekvéssel is.
Legalább anyák napján beszéljünk arról, hogy milyen felszabadító elengedni a perfekcionizmust! Önmagunkat úgy elfogadni, amilyenek vagyunk és nem marcangolni lelket olyanért, amilyenek nem vagyunk.
A gyerekeink miatt is fontos ez. Ők is boldogabbak és harmonikusabbak, ha mi is azok vagyunk. Jobban tudunk rájuk figyelni, őszintébben, kevésbé fáradtan, jobb önismerettel.
Edith Eva Eger sorai nagy hatással voltak rám a könyvében: „Az ajándék: 12 életmentő lecke”:
„Ahhoz nem kell bátorság, hogy valaki a tökéletességre törekedjen. Ahhoz kell bátorság, hogy átlagos legyen. Azt mondani: „rendben vagyok magammal.” Azt mondani, „az elég jó: elég jó.”
Ezt kívánom mindenkinek szeretettel anyák napjára.
Boldog anyák napját!
Ha tetszett, lájkold be az írást az eredeti helyén és kövesd Bombera Krisztinát a hasonló tartalmakért:
.
