Batka Zoltán: Egy olimpiaellenes hazaáruló kérdései

Napok óta sulykolják a kormány megfizetett fő-és segédhülyéi az olimpia melletti legnyomósabb érvüket: hogyaszongya nekünk elsősorban a nemzeti büszkeségünkhöz kellenek az ötkarikás játékok.

De a legjobb ez a szegény buta bácsi, akinek olyan fontos ez a fene nagy nemzet dicsőség, hogy azt se bánja, ha közben az állam “Gazdálkodj ostobán”-t játszik a pénzünkkel, és az olimpiából Mészáros Lőrincnek lesz a kert végében aranybudija felszögezett Velasquezzel.

Logikus, attól leszünk büszke magyarok, hogy az EU egyik legszegényebb országaként, cirka 3000 milliárdból Budapestre szabadítjuk az olimpia eredeti szellemiségével köszönőviszonyban sem lévő, velejéig korrupt vándorcirkuszt.

Aki pedig nem így gondolja, az hazaáruló.

Nos, legyen. Az első hazaárulói kérdésem:

Vajon miféle ország az, ahol 3000 milliárdot kell elkölteni ahhoz, hogy az emberek érezzenek valami büszkeségfélét a hazájuk iránt?

Igen, pont olyan, mint azok az országok, ahol népnyúzó, parazita rezsimek uralkodnak. Ahol gyerekek tízezrei éheznek, a betegek a kórházakban inkább meghalnak, mint meggyógyulnak, az oktatás nem a kiemelkedésre, hanem a kasztrendszer bebetonozására szolgál, az államhatalom legfontosabb feladata pedig az, hogy megvédje a néptől az irgalmatlan luxusban dőzsölő pártelitet.

Ezekben az országokban kiemelt, politikai jelentősége van a sportnak, része a nemzeti gloire-nak. A fideszes butabácsiknak fel sem tűnik, hogy Magyarország is beállt az ilyen deficites államok közé, mint Észak-Korea, Kína, Oroszország, Azerbajdzsán. Ezek a rezsimek ugyanis csak ezt tudják felmutatni a népnek teljesítmény gyanánt.

Lehet, hogy Anyád itt belehal egy olyan betegségbe, amiből Svédországban simán kigyógyítanák, viszont nekünk meg remek súlylökőink vannak.

Azonban az ilyen országokban tényleg megroggyant a nemzeti büszkeség. Az emberek ugyan szeretik a hazájukat, ám riadt, fájó, szomorú szeretettel. Mint amikor az ember egy bántalmazó kapcsolatban él, olyasvalakit szeretve, akiről tudja, hogy az valójában nem érdemli azt meg, sőt szerelmük tárgya éppenséggel egy hibbant, tékozló és cinikusan gonosz alak. És sokan így vannak ma Magyarországgal is.

Szólhatnak versek, dalok egy földről, azonban egy ország valós értékének sokkal objektívebb mérőszámok is vannak. Mindenekelőtt egy ország pont annyit ér, amennyi jogot és lehetőséget biztosít polgárai számára. Nagysága nem négyzetméterekben, évszázadokban mérhető, hanem az emberek várható élettartamában, a megszerzett nyelvtudások, diplomák számában.

Fellobogózhatják ünnepélyesen az egész Alföldet, ha ott egy tehetséges kanászgyereknek továbbra sincs esélye a kiemelkedésre, akkor számára a zászló csak egy színes textil, a himnusz csak egy vers, az országa pedig csak egy pocsék hely.

Na, Magyarország éppen most pont ilyen. Sőt régiós versenytársainkhoz képest is egyre pocsékabb lesz és ezen 2010 óta regnáló Orbánék csak rontani tudtak.

Ezért nekik és csatolt hülyéiknek nem marad más, mint tovább fertőzni az agyakat azzal az évszázados téveszmével, miszerint önmagában véve pozitív, ha egy nemzet “nagy”. Például nem baj, hogy a magyar vidéken újra megszokott jelenség a magzati éhezés, a lényeg, hogy nekünk ezeréves a történelmünk.

Kissé profán hasonlat, de a nemzeti nagyság illúzióját kergető keresztény-nemzeti gondolkodás leginkább a pénisznövesztő reklámok szellemiségéhez hasonlítható. Tökmindegy, milyen lelki-párkapcsolati problémád van, ha lesz egy 25 centis cerkád, akkor minden bajod megoldódik.

Az speciel egyetlen, történelmi térképeken elmerengő széplelkű nacionalistának sem akarózik feltűnni, hogy Európa messze legsikeresebb államai azok, amelyek vagy túl kicsik – ilyenek a pirinyó városállamok, Andorra, Lichtenstein, Monaco – vagy a jó szerencséjük úgy hozta, hogy az utóbbi háromszáz évben lényegében alig volt valami említésre méltó történelmük – ide sorolódnak a Skandináv államok.

A két csoport közös halmaza pedig Svájc, amely részint aránylag kicsi, illetve ahol az 1315-ös morgarteni csata óta nem történt semmi különös. Ami közös bennük: a lakosság átlagos vásárlóereje 6-9-szerese a magyarénak. Más szóval: egy órás melóval egy lichtensteini éppen kilencszer több árut tud magának megszerezni, mint egy büszke magyar.

Ezen országok lakosságának történelmi szerencséje, hogy esélyük sem volt “nagynak” lenni. Elitjük így nem tudta a nagyzási hóbortjában megalomán őrültségekkel elverni a nép pénzét, így az évszázadokon át szépen gyűlt, az emberek kereskedtek, alkottak, vásároltak, az állam pedig alpesi stadionok helyett inkább egyetemeket és főiskolákat szponzorált, szociális beruházásokat finanszírozott, környezetet védett és a legvégén, esetleg költött látványsportra is.

Ez a fontossági sorrend ma is megvan a derék svájciakban: négy éve a svájci St. Moritz és Davos lakosai egy népszavazáson kukázták ki a 2022-es, helyi téli olimpia tervét. Egyrészt eszük ágában sem volt mindenféle haszontalan stadionnal összerondítani a hegyeiket, másrészt attól tartottak, túl sokba kerülne a cécó a helyi lakosoknak, így végül be sem adták a pályázatot.

Az olimpiai biznisz mintha leáldozóban lenne más jóléti államban is. Így a korábban olimpiát rendező svédek és norvégok ugyan pályáztak a 2022-es téli olimpiára is, ám később mindkét kőgazdag ország visszalépett, szintén a magas költségekre hivatkozva. Ahogy lengyel barátainknak is több eszük volt annál, mint hogy a sport ürügyén Schmitt Pál-szerű NOB-aktatologatók evését-ivását, utaztatását fizessék, így ők is visszaléptek a pályázattól.

Jellemző módon helyettük a semmilyen különösebb téli sporthagyományokkal nem rendelkező Peking nyakába szakadt a 2022-es téli olimpia rendezési joga. Kínában ugyanis nem kérdezték meg a népet arról, hogy akarnak-e olimpiát, hanem a párt szépen eldöntötte a fejük fölött. Nagyjából mint Magyarországon. Peking boldogtalan lakosai továbbra is szívhatják a szmogot, továbbra is pocsék lehet az egészségügyük, ha nem pocsékabb, ám legalább lesz majd pár fasza hűtött sílesikló pályájuk.

Ja igen, azt elfelejtettük mondani, hogy Pekingben telente igen gyakran 0 fok fölötti a nappali hőmérséklet, szóval hűteni kell, sebaj, azt is kifizeti a nép.

Szóval a halk, hazaáruló kérdésem csak ez:
Történelmünkben már olyan sokszor mertünk nagyok lenni, az eredmény ismeretes. A magyar jobboldal például kifejezetten tehetséges abban, hogy olyan területnagyobbító kalandokba vigye bele a magyarokat, ami után nem hogy nagyobb nem lett az ország, de éppenséggel tovább fogyott a földje, népe.

Mi lenne, ha egyszer végre, most mernénk kicsik lenni? Éppen olyan kicsik, mint Svájc.

Mondjuk megpróbálni a 3000 milliárd forint dicsőséges, ám totál értelmetlen eltapsikolása helyett ezt a pénzt az oktatás és az egészségügy színvonalának javítására, kutatás-fejlesztésre, környezetvédelemre fordítani. Vagy egyszerűen csak megspórolni. Az sem szégyen.

A hanyatló nyugat például pontosan a puritán értékrendjéből és a spórolásból építette fel magát ilyen rettenetesen hanyatlóvá. A lecke adott, talán érdemes lenne a magyaroknak is megfontolni.

Batka Zoltán

Ha tetszett a cikk, kövess minket a Facebookon, vagy támogasd munkánkat – hogy legyen egy valódi ellenzéki újságod!